Adj esélyt magadnak

Kedves Sz!
Elnézést a késői válaszért, a fórum századszori IT-s beavatkozásra se képes emailen értesítést küldeni, hogy új poszt/komment érkezett, így nem is láttam. Naponta kell majd monitoroznom. Illetve be is kellett azonosítanom, ki írhatta, mert sokan jelzik vissza folyamatosan, hogy más terapeutánál, pszichológusnál, szexuálpszichológusnál nem értek el sikereket. Volt, akiknek én voltam a 4. Szerintem a többség feladja az 1., legkésőbb 2. sikertelen terápiás együttműködés után. Nagyon szépen köszönöm ezt a visszajelzést, megmelengette a szívem.

Jelenleg (illetve elválásunkkori állapot szerint) nincs szükséged terápiára, teljesen rendben vagy, úgyhogy egyelőre biztos nem kell visszajönnöd. Ezt azért hangsúlyozom, mert tapasztaltam már, hogy nem mindenki hiszi el, hogy tényleg vége egy problémájának. Minél régebb óta szenvedett, annál nehezebb elhinnie, hogy megszabadult tőle. Tanulni kell az új könnyű, üres, és emiatt unalmasnak észlelt állapot elfogadását is. Ahelyett, hogy ragaszkodnánk a jól ismert, és emiatt komfortos szenvedéshez.

Kedves Martina!

Érdeklődni szeretnék, hogy mi a címe a 2. rész folytatásának, amiről a könyvben tesz említést?

Személy szerint, nagyon őrültem, hogy rátaláltam a könyvre. Első gondolatom, az volt Végre Valaki foglalkozik és felvállalja a kapcsolatok probléma győkerét. Én is egy nagy kálvárián mentem keresztűl, nem mint pornófüggő.

Az állandó vissza nem tudott tartani sírásom miatt fordultam 2015-ben pszichológushoz. Nem tudtam mitől van, mi tőrténik velem. Idővel felismertem, hogy nem jó pszichológushoz jártam. Nagyon sok pszichológiai könyvet olvastam, amik segítettek a felismerésben és a visszaigazólásokban. Nem vagyok elfogult magammal szemben sem. Elolvasva a könyvet szembesűltem azzal, hogy az exem is pornófüggő volt és nem beszélt róla, annak ellenére, hogy nyított voltam ezekre a beszélgetésekre. Mint nő törtem/törtek meg pornófüggő férfiak, magamra vettem az ők bántalmazásaikat, ami hallgatásra késztetett és amit egy férfi nem tud, egy nő is megéli belülről lelkileg.

Volt egy hajtóerőm a pszichológia és a szex mélyebb elsajátításának az ismeretére, hogy felépüljek valamint van egy lányom és nem szeretném ha ő is ilyen mértékben egyszer az életben összeomolna és csak így tudok segíteni a lányomnak. Felismertem, hogy szexológushoz kell mennem, de a pszichológus ahova jártam azt mondta, nincs rá szűkségem, amit én nem úgy éreztem. Igazából egy jó nagy zavar volt a fejemben. Mára már sokmindent rendbe tettem agyban, de elvesztettem a családom akik csak egy hülyét láttak bennem meg a pénzt, egy új párkapcsolatra nem tudtam nyított lenni, mert felismertem, hogy férfi undorom lett és nem tudtam elképzelni, hogy rám tegye egy férfi a kezét, a velük való kommunikáció is nagy nehézségeket okozott. Mára már beszélni tudok velük, de azt a türelmem elvesztettem, ami valamikor velük szemben megvolt bennem. Azt hisszem ez a könyv sok mindent megmagyarázzott nekem, hogy újra visszanyerjem ezt a tulajdonságom.

Egyett nem értettem a pszichológusnál, tudni akartam mi a problémám, mivel párhuzamosan olvastam is, rákérdeztem,( ő posztraumás depressziott állapitott meg, amit előtte sose hallottam róla) hogy társfüggő vagyok, mert az olvasottakból ezt ismertem fel, ő azt mondta, hogy nem. Rákérdeztem különböző pszichés betegségekre, hogy abban szenvedek-e azt mondta nem. Sajnos rákellett jönöm, hogy ő egy nagyobb zavart okozott bennem, ami rátett, hogy nehezebben felépüljek. Ezt tudattam vele, hogy erre nem lett volna szükség és utána többet nem mentem, már nem tudtam megbízni benne, ami ugyszintén problémát kezdett okozni a pszichológia elfogadásában és abban, hogy reálisan lássam a dolgokat. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem volt hasznos, de a megélésem és a további zavar kialakúlását figyelembe véve, ami nagyon elhúzodott, nem tudom hasznosnak megítélni. Egy gyerek pszichológus volt, aki elkezdett felnőtt pszichológiával foglalkózni, de nem volt gyakorlatta, és erre közben jöttem rá. Ebben az időszakomban sok ember rám vetítte a hibáját és amikor a problémáról akartam beszélni az adott emberekkel, ellenem fordították a saját hibájukat, amit elkellett volna fogadniuk és szembe nézenek azzal a ténnyel, hogy nem én voltam annak a probléma okozója. Nehéz volt megbírkozni testileg/lelkileg azzal a ténnyel, hogy voltak emberek akik ítélkeztek feletem olyan dologban, amihez semmi közük de ami kettönkre tartozott volna és erről beszélni/megoldani szerettem volna, nem voltak hajlandóak és ilyenkor csak támadtak.

Sosem éreztem magam tőkéletesnek de valahogy ősztönősen mindig a középútra tőrekedtem. Úgy gondolom ezzel a könyvvel is többet fogok tudni átadni a lányomnak, mert nagyon fontosnak tartom/tam.

Nem tudom, normális ézés időnként azt érezni, amikor meg kell tennem valamit, hogy hányingerem van? Mint pl olyan embernek írni akit nem ismerek, vagy olyan emberrel beszélni aki bántott. Valamint jól gondolom, hogy ennek leküzdése a gyógyulás útja? Szeretném ha erre is tudna adni egy választ.

Elnézést, hogy ilyen hosszan írtam, de első benyomásom az volt már a könyv elején, bár csak önnel találkoztam volna elöbb.

Kívánok további sikereket ebben a témában, nagy szűkség van rá.