Megcsalás

Kedves Asztalos!
A PoP 17-es leckéje a felelősség vállalásáról szól, nem a hárításáról. Ebben a posztban tetten érhetők az önigazolás, önfelmentés nyomai: „megcsalás még házasság ELŐTT(mintha házasság előtt nem számítana)” „az viszont már tényleg bűn (utalás arra, hogy előzőekben felsoroltak nem voltak azok)”.
Ebben az állapotban semmiképpen sem szabad mondani a párodnak semmit. Még nem értél meg a tiszta megbánásra. Ebből csak az lenne, hogy a végén még őt hibáztatnád – ami gyakori, ha valaki nem bánja meg őszintén, amit tett.
Eme leckében a JÓVÁTÉTEL a lényeg. A bocsánatkérés nem jelenti azt, hogy be kellene vallani, pontosan miért is kérsz bocsánatot. Nem kell. Elég, ha általánosságban mondod azt: Bocsánatot kérek mindenért, amivel megbántottalak.
Amikor megcsaljuk a párunkat, az megterhelő a lelkiismeretünkre nézve. Nyomasztó ezzel szembenézni. Hogy meneküljünk a terhes felelősségvállalás elől, elmondjuk, bevalljuk a párunknak. Így megkönnyebbül a lelkünk és ezzel egyidőben sok esetben áthárítjuk a felelősséget a párunkra. Azaz nem elég, hogy megcsaltuk, még tudatjuk is vele, hogy őt nyomassza a dolog.
Vannak természetesen olyan helyzetek, amikor nem felelősség áthárítás céljából vallunk be dolgokat a sérelmes félnek. De a felelősség valódi vállalása és áthárítása között sokszor annyira vékony a jég, hogy alig észrevehető.
Ezért – hacsak nem elkerülhetetlenül szükséges – én nem javasolnám egy régi, már lezárult félrelépés, hűtlenség, megcsalás bevallását a párjaitoknak.
Soha senki nem megértő a hűtlenséggel szemben. Senkit nem érdekel az indoklás, a magyarázat. A seb akkora, annyira mély és oly fájdalmas, hogy semmilyen ésszerű magyarázatot nem fogad el a másik fél. Akkor sem lesz a megcsalt fél megértő, ha a félrelépőnek minden oka megvolt rá: pl. párja már évek óta nem nyúlt hozzá. Akkor sem lesz megértő, ha párja már agyba-főbe csalta, és most az egyszer ő is viszonozta.