Nemi szerep el nem fogadása

nemi szerep el nem fogadása

Saját nemi szerepüket ma már nagyon sokan nem fogadják el. Az utóbbi évtizedekben a nők nem akarnak nőként viselkedni, női létüket teherként élik meg, a férfiak pedig nem vállalják a férfilétből származó felelősséget.

Természetesen működőképes lehet a férfias nő-nőies férfi felállás is. A zavar akkor áll be, ha

  • az egyik fél már abban a helyzetben sem viselkedik saját nemének megfelelő sztereotípia és elvárás szerint, amelyben ezt a másik korábban már megszokta tőle
  • az egyik fél változik, felveszi a saját nemének megfelelő viselkedésformát
  • megjelenik egy férfias férfi, akivel a nő félrelép – vagy fordítva.

nemi szerep el nem fogadása nemi szerepek felcserélődése

Az általam nagyrabecsült és mélyen tisztelt Szilágyi Vilmos így ír róla:
Születésünk pillanatában két nem valamelyikébe születünk bele, és a legtöbb gyermek elsajátítja annak a biztos érzését, hogy ő fiú-e vagy lány. Míg a nemi statusunk genetikailag meghatározott, vagyis vagy XX vagy XY nemi kromoszómával születünk, addig a nemhez tartozó pszichológiai, szociológiai szerepünk hosszú folyamat során alakul ki.
A gyerek az interakciók segítségével azonosul a biológiai nemével, majd az ehhez tartozó pszichológiai szerep erre épül rá. A nemi szerep tehát a kultúra terméke. Minden kultúra a férfiak és nők közötti biológiai különbséget kiszínezi az emberi tevékenység szinte minden területét átható szokások, hiedelmek, merev normák sokaságával (Bede Zs.) Az azonos nemhez tartozás a viselkedést alapvetően befolyásolja, s egyfajta belső szabályozóvá válik: a gyermek könnyebben azonosul a vele azonos neműekkel, s ennek folytán önkéntelenül utánozza őket. Ezzel pedig megkezdi saját nemi szerepének tanulását. H. Dannhauer (1973) szerint a nemi azonosulás összekapcsolódik a nemekre jellemző viselkedési sztereotípiák átvételével is. A gyermek tehát nemcsak a saját biológiai nemével, hanem a neki szánt nemi szereppel is identifikálódik. Amint a gyermek megérti, hogy felnőve olyan lesz, mint a vele azonos nemű felnőtt, önkéntelenül követni kezdi a számára fontos, azonos nemű felnőtt(ek) példáját. De eközben megfigyeli a másneműeket is és már kisgyermek korában kialakul benne egy pozitív vagy negatív, értékelő viszony a saját és a másik nemhez. Az adott nemhez tartozás azonban konfliktusokhoz is vezethet. A nemi szerep átvételét főleg 3 körülmény nehezítheti:
1. Ha konfliktusba kerül a számára fontos azonos neműekkel (pl. azonos nemű szülővel).
2. Ha nem tudja elfogadni azonosulási csoportjának viselkedését.
3. Ha az identifikációval szociális leértékelést is át kell vennie.
A szexuális identifikáció (gender identity) tehát lehet felszínes, részleges vagy ideiglenes is, s ennek megfelelően a nemi szerep (gender role) nem feltétlenül állandó és ambivalencia-mentes. A férfias vagy nőies nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások történelmileg változóak és szociokulturálisan viszonylagosak. Az adott társadalomban általánosan, vagy többé-kevésbé elfogadott nemi szerepnormáktól sokféleképpen lehet eltérni. Ennek egyrészt külső, objektív, másrészt belső, szubjektív okai lehetnek. Az eltérések hozzávetőleg 3 szinten jelentkeznek. A legenyhébb szinten a „férfias nőket” és a „nőies férfiakat” találjuk. A második szinten például a transzvesztitákat. A transzvesztizmus lényege egy ismétlődő igény a másik nem ruháinak viselésére, s a másik nem hajviseletének, testdíszeinek és modorának átvételével hozzájuk tartozónak látszani, ugyanakkor pontosan tudni, hogy ez csak látszat. A transzvesztita élvezi ezt a látszatot. Elvileg mindkét nemnél előfordulhat, de aránytalanul több a férfi transzvesztita; ők nemcsak a női ruhákat, hanem a nőket is szeretik, vagyis legtöbbször heteroszexuális beállítottságúak. A harmadik szintre pedig a transszexuálisokat helyezik. A transszexualizmus fogalma azokra a férfiakra és nőkre vonatkozik, akik egyértelmű biológiai nemük ellenére a másik nemhez tartozónak érzik magukat, s testi nemüket végzetes tévedésnek tartják.
A fogalmat elsőként Harry Benjamin (1953) használta, később egy másik tipizálás elsődleges és másodlagos transszexualizmust különböztetett meg – aszerint, hogy kisgyermekkortól kezdve megnyilvánult-e, vagy csak később, fokozatosan alakult ki. Okait illetően döntő szerepe lehet a szülői bánásmódnak; pl., ha egy gyermeket nem a biológiai neme, hanem az ellenkező nem szerint öltöztetnek és nevelnek (talán, mert olyan nemű gyermeket vártak), s a másik nemre jellemző viselkedést jutalmazzák, akkor előfordulhat, hogy identifikálódik a másik nemmel. (S ha ezt évek során – az első 5-6 évben – megszokta, már nehéz visszazökkenteni.) (Szilágyi,2005) Sokan a homoszexuális viselkedést is eltérésnek tartják az elvárt nemi szereptől. A különböző szemléletűek azon is vitatkoznak, hogy melyik és mennyiben tekinthető betegségnek, s van-e valamilyen biológiai okuk. A nemi szerepnormáktól eltérők között sincs egyetértés az okokat illetően; sokan nemhogy betegségnek nem tekintik, hanem inkább konstruktív lázadásnak tartják a merev és represszív elvárások ellen. (Szilágyi, 2005)
A férfi vagy női test iránti erotikus érdeklődést, a férfiakkal vagy nőkkel létesítendő szexuális kapcsolat igényét nevezik az egyén szexuális orientációjának, irányultságának, beállítottságának. Tévedés lenne ezt „vagy – vagy” kérdésnek tartani; a szexológiai vizsgálatok ugyanis megállapították, hogy fokozati különbségekről van szó. A felnőttek többsége ugyan nagymértékben heteroszexuálisan orientált, de köztük is sokan vannak a többé-kevésbé biszexuálisok, akik valamennyire mindkét nemmel képesek szexuális élvezethez és kielégüléshez jutni. A kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya pedig egy számmal is kifejezhető (vagyis nem éri el a 10%-ot). A személyiség relatív stabilitása kell ahhoz, hogy az én át tudja adni magát a közös szexuális élménynek, hogy a szoros intim feszültséget el tudja viselni. A személyiség alapvető egészségének a jele a partnerorientált, rugalmas, személyek számára örömet adó szexualitás. Mindenféle viselkedésforma egészséges lehet, amely a partnerrel való egyetértésben történik, s nem ütközik a társadalom normáival. (Buda, 1994)